A HUSZADIK SZÁZAD ELSŐ FELE IRODALMI KÁNONJÁNAK ELTORZÍTOTT, MEGCSONKÍTOTT, EGYOLDALÚ ÁBRÁZOLÁSÁRÓL, ENNEK OKAIRÓL ÉS A HELYREÁLLÍTÁS LEHETŐSÉGEIRŐL.
A jelen helyzet és annak kialakulása.
Az 1948-ra kialakuló politikai diktatúra mellé határozottan és tökéletesen szervezett formában sorakozott fel a nézetdiktatúra és az ízlésterror is (lásd: Révai korszak).
Az irodalomtörténet-írás és az irodalom tanítása az osztályharc eszköze lett.
A kommunizmus négy évtizede alatt nem csak értékközvetítési alapon kerültek be alkotók az irodalmi kánonba, hanem igen jelentős mértékben világnézeti szempontok határozták meg az írók, költők helyét abban.
A 20. századi irodalmi kánonba kerülésnél az elsődleges szempontok a baloldaliság, az internacionalizmus (kozmopolitizmus), és az ateizmus voltak.
A keresztény nemzeti szellemiségű írókat és életművüket –lehettek azok bármilyen értékesek is- az osztályharc nevében vagy kitörölték az irodalom tankönyvekből és az irodalomtörténeti munkákból, vagy teljesen jelentéktelennek, gyakran egyenesen retrográdnak tüntették fel.
Elgondolkodtató tény ebből a szempontból, hogy például az 1945-ös Barta-Kovalovszky-Waldapfel-féle gimnáziumi 8. osztályos tankönyv még egyaránt tartalmazza József Attilát, Szabó Dezsőt, Gyóni Gézát, Reményik Sándort stb.,ezzel e korszak teljesebb és a valóságot sokkal hitelesebben tükröző irodalmi palettáját tárva a tanulók elé.
Az osztályszempontú kánon (ez váltja fel az értékszempontú válogatás elvét!) kialakításának esett áldozatul a polgári liberális irodalmi póluson kívül szinte minden más irányzat bemutatása, elsősorban a konzervatív-nemzeti-polgári, (pl. Herczeg Ferenc,Gyóni Géza, Tormay Cécile, Szabó Dezső,Márai Sándor, stb.)valamint a teljes, transzilvánista irodalmi pólus (pl. Reményik Sándor,Makkai Sándor,Nyírő József,Tompa László, Wass Albert,Áprily Lajos,Bánffy Miklós,Dsida Jenő stb.).
Ez a helyzet az irodalomtanítás terén az ún. rendszerváltás (1990) óta sem változott érdemben, sőt, e korszak ábrázolása tekintetében a torzítás drámaian fokozódik.
Miközben továbbra sem kötelező tananyag néhány olyan, a saját korában irodalmi Nobel-díjra jelölt kiváló író, mint pl. Herczeg Ferenc (Az élet kapuja című regényéért terjesztette fel 1925-ben a korabeli magyar Nobel-díj Bizottság- Császár Elemér, Négyessy László, Horváth János), Tormay Cécile (10 nyelvre lefordított, európa-szerte híres regényéért, a Régi ház-ért, 1936-ban),Wass Albert (felterjesztve Németországból 1949-ben az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényéért), vagy Gyóni Géza, aki 1934-ben az Angol Irodalmi társaság nagydíját nyeri el ( halála után 17 évvel), addig aggasztó módon olyanok lesznek tankönyvi anyaggá, akiket csak másodrangú, szerény életművű,bár tehetséges írónak tartott saját koruk is. Ennek a jelenségnek legeklatánsabb példájaként Csáth Géza említhető.
És ez a torzítás, tudatos csonkítás és egyoldalú válogatás nemcsak az egyes írókra, hanem magára a korszak irodalmi életének bemutatására is hatványozottan igaz!
Mert miközben triviális tény, hogy a 20. század első két évtizede jelentős változásokat eredményezett a magyar irodalom fejlődési irányai és irányzatai terén (tudniillik irodalmunk 1920-ra hárompólusúvá vált), aki ma kezébe vesz Magyarországon egy általános, vagy egy középiskolai tankönyvet és annak alapján próbál meg képet alkotni a 20. század első felének irodalmi életéről, meglepő eredményre juthat.
Tankönyveink szinte kivétel nélkül úgy ábrázolják ezt a kort, mintha csupán egy meghatározó irányzat létezett volna irodalmunkban, melyet a Nyugat reprezentált, mintha ez a lap képviselte volna kizárólag az irodalmi progressziót és a körülötte csoportosuló írók, költők művei jelentették volna a korszak egyedül értékes magyar irodalmát
A valóság azonban teljesen más volt. Hiszen míg a Nyugatot fénykorában is alig 900 példányban adták ki, addig a konzervatív-keresztény-nemzeti irányzatú polgári irodalmi hetilap az Új Idők 30ezer példányban jelent meg.
E mennyiségi összehasonlítás természetesen nem jelent automatikusan minőségit is, de azt feltétlenül megmutatja, hogy a Nyugat csak igen szűk társadalmi körben volt ismert és olvasott lap, az össztársadalmi közgondolkodásra tett hatása összehasonlíthatatlanul szerényebb volt, mint a kor vezető lapjáé, az Új Időké.
Találóan jellemzi Herczeg Ferenc ezt a korszakot egy 1908-ban vele készült riportban az őt kérdező újságírónak:
,,-Hát a mai irodalom?
-Pezsgő, fejlett és érdekes
-Nem állok be a siratói közé. Nem csak azért,mert még soha olyan öntudatos irodalmunk és művészi literatúránk nem volt,mint amilyen most,hanem azért sem, mert soha és sehol irodalom nem volt olyan hű tükre az országnak,mint épen a mai irodalom.
Hogy sokféle és kevert? Hogy forrongó és százféle energia ütközik benne össze? Az nem tesz semmit,sőt éppen azért értékes, éppen azért hű. Mert így éppen azokat a kevertségeket és széthúzó küzdő energiákat mutatja, amelyek magában a z országban is birkóznak egymással. Így van helyén, így jó!”(1)
A század első két évtizedében fénykorát élő, az akkori legnagyobb írókat,költőket is megjelentető Új Idők (2) sikerrel gyűjtötte össze mindazokat,akik magas esztétikai minőséggel a magyar nemzet valódi sorskérdéseiről írtak, s ezekhez a kérdésekhez nemzeti-patrióta szemmel közelítettek. Közös jellemzőjük még keresztény-keresztyén világnézetük, mely eleve meghatározta látásukat a problémák megoldásával kapcsolatban.
Természetesen nem semlegesen, de mindenképp elfogulatlanul próbálják bemutatni a magyar valóságot, meglátva mély válságának minden tünetét. Itt publikál rendszeresen haláláig Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, e lap ad helyt sokak mellett Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, sőt 1908-ig Ady Endre(3) írásainak is.
A századforduló magyar prózáját uraló írótriász, ahogy Márai Sándor nevezi őket(4)
közel négy évtized biztos távolából még azt az irányzatot fémjelzi, amely a mintegy 1000éves magyar literatúrából kontinuitív módon fejlődött ki.
A 20. század első évtizedeinek jelentős irodalomkritikusai,illetve azok nagy többsége úgy érezte, hogy a Nyugat-bár kétségtelenül a magyar líra robbanásszerű fejlődését idézte elő mind tematikailag, mind minőségileg- más irányú tevékenysége (lásd pl. műbírálat, irodalomkritika) aggasztó törésvonalat eredményezhet irodalmunkban. Ennek kirívó példájának tekinthető Hatvany Lajosnak a Nyugatban megjelent méltatlan, sértő és teljesen igazságtalan kritikája Herczeg Ferencről (5)
Rákosy Jenő, Herczeg Ferenc, Császár Elemér, Horváth János és még számosan ezen az állásponton álltak. Az 1911-ben, kimondottan a Nyugat ezirányú munkásságát ellensúlyozandó (kiegyensúlyozandó!), Herczeg Ferenc által alapított kritikai folyóirat, a Magyar Figyelő ,,nyugatos” kíméletlenséggel és határozottsággal mutat rá irodalmunk átalakulási jelenségeire. Kevéssé ismert tény, hogy ebből az időszakból datálható irodalmunkban a máig fennálló ,,népi-urbánus” vita megjelenése is.
A Nyugat és reprezentánsai tudatosan és igen agresszíven kisajátították a modernség és megújulás jelszavait,önmagukat jelölve meg az irodalmi progresszió egyedüli letéteményeseinek. Különösen igaz ez a lap működésének első két évtizedére, az 1908-1928 közötti időszakra. ,,Újításaik (önmaguk által is gyakran hangoztatottan) nem a magyar irodalom kontinuitásából nőttek ki, ezérta legtöbben aggasztó paradigma váltásnak is érezték,érezhették munkásságukat”(6) a konzervatív népnemzeti írók.
Féja Géza, a népi írók kiváló képviselője ezt írja erről a korszakról:
,,-A Nyugat korszak intellektuelljei végzetes egyoldalúságban éltek. Csak a negatívumokat vették észre, megláttak a történelmi Magyarország hullafoltjait,de nem látták meg Magyarország pozitív erőit, életképességének forrásait,sajátos belső alkatát. Így azután,amit hirdetek érvényes lehetett valaminő elképzelt helyzetre,de nem magyar honra.
[…] Az építésnek a legelemibb erői sem voltak bennük. Ady addig volt a kedvencük, amíg a társadalmi kritika számára fel bírták használni.” (7)
Az ebben az időben erőteljesen kibontakozó kultúrharcot és annak következményeit kiválóan jeleníti meg a Lengyel András által beazonosított (8) Kosztolányi cikksorozat, amely 1920. szeptember-októberében jelent meg az Új Nemzeték című folyóiratban és az előző évtizedekben kialakult helyzetre mutat rá. A cikksorozat címe: A magyar irodalom és az ő irodalmuk. Ezen írásmű lényege, hogy,,Kétféle irodalom székel Budapesten: a magyar irodalom és az ő irodalmuk .
[…] és bebizonyítjuk azt is […] az ő irodalmuk hadat üzent a magyar irodalomnak.”(9)
A cikksorozat második részének címe: A vörös hetesek
,,A magyar irodalom ellenlábasait röviden ,,vörös heteseknek” is nevezhetjük. Vörösöknek, mert nemzetköziek, és a nemzetköziség színe a vörös, heteseknek pedig azért, mert pokoli véletlen folytán pont heten vannak. Hét író. Hét dramaturg. És hét jóakaratú kritikus.
A hét író: Molnár Ferenc, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért, Gábor Andor, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szomori Dezső.
Most jön a hét dramaturg: Alexander Bernát, Jób Dániel, Vajda László, Heltai Jenő, Hajó Sándor, Bárdos Arthur, Salgó Ernő.
Azután a hét kritikus: Keszler bácsi (Keszler József -a szerk. megjegyzése), Bálint Lajos, Alexander Bernát, Sebestyén Károly, Hatvany Lajos, Béldi Izor, Erényi Nándor.
A hét író birtokba vette valamennyi színházat s a hét dramaturg szigorúan őrködött azon, hogy új magyar író minél kevesebb tűnjék fel a láthatáron, a hét szigorú kritikusnak pedig az volt a dolga, hogy égig magasztalja a hét író színre kerülő darabjait, viszont a sárga földig lerántsa az esetleg betolakodott idegeneket. […] Összetartásuk szinte egyetlen nagy célban domborodott ki: megfosztani az irodalmat nemzeti jellegétől.”(10)
A nemzeti-keresztény irányítású(Horthy-korszak) Magyarországon robbant ki ez a vita, melyhez hozzászól szinte mindenki, jobb és bal oldalról egyaránt. A két irodalmi pólus nézetei érzékelhetően kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. Az Est-lapokban megszólalnak maguk az itthonmaradt érintettek is. A hét részből álló cikksorozat rávilágít, hogyan juthatott uralomra itthon egy olyan, magyar nyelven megalkotott, ám nem a nemzeti literatúrában gyökerező és abból kifejlődő irodalom.
A harmadik pólus kialakulása
Az 1920. június 4.-i trianoni békediktátum Magyarország nem csak területének vesztette el mintegy kétharmadát, hanem az új, megváltozott politikai realitások következtében nemzetalkotó, többségi helyzetből kisebbségi létbe szorult több mint hárommillió magyar is. Olyan jelentő irodalmi központok kerülnek a határon túlra, mint pl.: Nagyvárad, Kolozsvár Kassa, Pozsony.
Ekkor születik meg-igaz kényszerből- kultúránk-irodalmunk új pólus a transzilvánizmus, melynek programját Kós Károly, Zágoni István és társaik fogalmazzák meg a Kiáltó Szó című röpiratukban. Az újonnan mesterségesen összetákolt országalakulatba, Romániába szorult Erdély, Partium Körös-vidék és Bánság kétmillió magyarja egészen más és új problémákkal kell szembenézzen, megküzdjön. Az ekkor és itt keletkező magyar irodalom kisebbségi nézőpontú, ám kétségtelenül továbbra is nemzetünk irodalmának szerves része. Programjuk lényege, hogy megváltozott, új helyzetükben felvázolják programjukat: a kisebbségi irodalomnak kettős feladatot kell teljesítenie, földrajzilag, politikailag egy számára idegen többségű közegben kell léteznie, ugyanakkor gyökereivel, láthatatlan hajszálereivel mélyen az összmagyar kulturális, szellemi, nyelvi hagyományokhoz kell kötődnie. Ennek a gondolatnak a lírai megfogalmazása az azóta jelképessé vált gyöngykagyló-metafora. Makai Sándor ezt a kettős meghatározottságot fejti ki és foglalja össze a következőkben:
,, Az egymástól országhatárokkal elválasztott nemzettest részének nem szabad, hogy a magyar lélek szétesését jelenítsék meg, nem szabad, hogy külön-külön elégtelen, félszeg, egymásra nézve idegenül vegetáló, halódó szellemi torzók siralmas törpecsaládjává silányodjanak… nem nyugodhatunk bele soha, hogy az összetört nagy tükör üvegcserepei más napot sugározzanak vissza, s hogy a nemzet Géniuszának arcát akármelyik is torzképben tükrözze. Minden nehézség ellenére innen és túl azon kell fáradoznunk, hogy szellemi egységünk épen maradjon, s ha új vonások tűnnek fel benne, az ne idegenséget és elszakadást, hanem gazdagodást jelentsen minden rész számára.”
A kezdeti, hermetikus elzártságot követően újra kezd összekapcsolódni az anyaországi és az erdélyi transzilvánista irodalom, melynek egyik eklatáns példája az egyre gyakrabban párhuzamossá váló könyvkiadás. Wass Albert könyvei például 1935-től egyidőben jelennek meg Kolozsvárott (Erdélyi Szépmíves Céh), illetve Budapesten (Révai Kiadó). És igaz ez az irodalmi elismerések terén is, hiszen a Babits Mihály vezette Baumgarten-díjat odaítélő bizottság minden évben a határon túlra szorult magyar írókat is díjazza, így kap például Baumgarten-díjat Reményik Sándor (1941), Baumgarten-nagydíjat Wass Albert (1940).
A Helikoni Triász –Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor- és Dsida Jenő a magyar líra megújulásának egészen más vonulatát képviseli, mint a korabeli anyaországi. A magyar regény fejlődésében is új vonulatot jelent Kuncz Aladár, Makai Sándor, Bánffy Miklós, Nyírő József, Tamási Áron, Kós Károly, Wass Albert művészete. Az egyetemes magyar literatúra szempontjából kétségkívül óriási értékeket teremtő korabeli erdélyi irodalom drámaian alulreprezentált jelenlegi kánonunkban és különösen is irodalom-oktatásunkban.
Összegző gondolatok
Eljött az ideje, hogy e korszak történettudományi értékeléséhez hasonlóan az irodalom történetében is új utakra lépjünk. A kommunista diktatúra torzító szellemi öröksége miatt most éppen a múlt hiteles feltárására és bemutatására van szükség. Meg kell születniük az irodalomtörténet írásban, általános- és középiskolai tankönyveinkben, egyetemi oktatásunkban azoknak a munkáknak, amelyek képesek megszűntetni a korszak jelenlegi egyoldalú, elfogult és aránytalan bemutatását.
Az egyoldalúan retrogádnak, (fél)fasisztának bemutatott korszak (1900-1945) igazi dilemmáit, valódi sorskérdéseit csak akkor lehet megismertetni, sőt megértetni a jövendő, Európába igyekvő generációkkal, ha végre elfogulatlan,valóságos képet kapnak – irodalom-tanításunkon keresztül is- azokról.
________________________________________________________
Hivatkozások-szakirodalom
1, Adorján Andor: Látogatás Herczeg Ferencnél- Pesti Napló 1908. január 18.
2, Irodalmi folyóirat, 1894-1944(49) Szerkesztette: Herczeg Ferenc
3, Együttműködésüknek a híressé duk-duk affér vetett véget.
4, Márai Sándor: Herczeg Ferenc tanulmányai, (Emlékkönyv- Budapest, 1943.)
5, Hatvany Lajos: Herczeg Ferenc, mint phylosoph (Nyugat, 1909. Budapest)
6, Takaró Mihály: A gróf emigrált, az író otthon maradt (szabad Tér Kiadó, Budapest, 2004) 245. oldal
7, Hetei Zoltán: Ady Endre tragédiája (Magyar Ház Budapest, 1999) 195.oldal
8, Lengyel András: Egy anonim Kosztlányi cikk azonosítása (Történeti Tanulmányok Studia Historica 11. Szeged, 2008) 254. oldal
9, [Kosztolányi Dezső]: A magyar irodalom és az ő irodalmuk u.o.: 252. oldal
10, u.o.: 254. oldal
Takaró Mihály